Dózsa László színművész, ötvenhatos szabadságharcos egy költeményt előadva vezette be az Emlékpont szerda esti beszélgetését, amelyben nemcsak a hatvan évvel ezelőtti történéseket elevenítette fel, de szólt az őt az elmúlt hetekben ért támadásokról is.

- Méltatlan 1956 emlékéhez az az összehangolt sajtótámadás támadás, amelyet az 56-os Emlékbizottság fotója kapcsán indítottak ellenem – fogalmazott a színművész Zeman Ferenccel, az Emlékpont történészével beszélgetve, s hangsúlyozta: a harcot nem adja fel. Az ötvenhatos megemlékezések kapcsán közölt fotót édesanyja mutatta meg Dózsa Lászlónak, akinek meggyőződése: ha saját édesanyja őt látja a felvételen, akkor azon ő szerepel.

- Anyámat gyalázzák azok, akik azt állítják, hogy ez nem így van, de lábbal tiporják a hatvan éve elesett barátom, Klein Róbert emléke mellett Tóth Ilona és Mansfeld Péter emlékezetét is – jelentette ki Dózsa László, aki hangsúlyozta: a forradalom idején a nemzet egységbe forrt, nem voltak zsidók, magyarok vagy cigányok, ott mindenki magyar volt.

– Már korábban kijelentettem – tette hozzá -, hogy ha a képről állított véleményemet bárki kegyeletsértőnek tartja, akkor lemondok az azonosságról, azonban történész szakemberek rövidesen komoly bizonyítékokat fognak felsorakoztatni igazam mellett.

Dózsa László mesélt gyermekkoráról, a népligeti mutatványosok világáról, ahol édesanyja akrobataként dolgozott, míg nevelőapja, a közismert bábművész, Kemény Henrik volt, és a fiú akkor sem félt, amikor az egyik produkció során öreg barátja, az idős cirkuszi oroszlán szájába hajtotta fejét.

Meghatározó élménye volt, amikor az ávósok a manézsba rontottak, hogy a társulat bohócát, Skotit - aki korábban a rendszert kritizáló megjegyzéseket tett – a nézők szeme láttára verték véresre, s miután elhurcolták, soha nem hallottak róla. – Kisfiam, ez a kommunizmus – mondta édesanyja, amikor arról kérdezte a fiú, mi is történt ott, az előadás alatt.

A forradalom idején Dózsa László a felkelők között elsajátította a „davajgitár”, a dobtáras géppisztoly kezelését és a Molotov-koktél készítését petróleum és gázolaj keverékéből, s az üveg szájába dugott kanócot ingjük darabjából vagy zoknijukból készítették a pesti srácok.

- „Csapataink harcban állnak”, ezt hallottuk a rádióból november 4-én, s mi vártuk a felmentő, nyugati csapatok megérkezését, mindhiába – emlékezett a színművész, aki társaival végül november 6-án adták meg magukat. Úgy gondolták, a hadifoglyoknak járó elbánásban lesz részük, azonban egy négycsövű légvédelmi ágyú elé állították a fiatalokat. Nem hallotta a lövést, csak a torkolattüzet látta meg. S hogy a kivégzők biztosak legyenek dolgukban, még egy gránátot is a fiúkra hajítottak.

Életveszélyes sérülésekkel, de mindezt túlélte Dózsa László, akit az ezt követő kényszervallatáson addig verték, míg úgy gondolták, meghalt. „Nem vallott. Eltemetve.” Ez került a jegyzőkönyvre, amelyet csak évekkel később láthatott. Az élettelennek hitt testet a tömegsírhoz vitték, azonban a meszes gödör sírásói közül az egyik észrevette a fiú mozgó kezét. Kórházba vitték, ahol tízórás műtéttel megmentették életét.

A felépült Lacit családja – anyja vezetéknevén – vidékre menekítették, ahonnan csak 1962-ben tért vissza. S hogy akkor miért nem vonták felelősségre? Dózsa László úgy véli, hogy az akkori abszurd rendszer számára sem volt elfogadható, hogy a harcok után kivégzett fiú egyszer csak feltámad, így elmaradt a retorzió.
Dózsa László úgy gondolja, hogy minden őt és rajta keresztül 1956 szellemiségét érő támadás ellenére feladata, hogy újra meg újra elmesélje történetét, hogy a mai korban élők megismerjék a kommunista rendszer igazi arcát.