Közöttük volt az akkor tizenhét éves diáklány, Aranyossy Ildikó is, aki hatvan évvel ezelőtti élményeiről szerda délelőtt mesélt a Németh László Gimnázium és a Liszt Ferenc Általános iskola diákjainak az Emlékpont rendhagyó történelemóráján.

A Gyáni Imre igazgató részvételével megtartott gyűlésen a tanulók nemcsak az orosz nyelv kötelező oktatásának megszüntetését, hanem a szovjet csapatok hazán területéről való kivonását is követelték, sőt arról is indítvány született, hogy a hazai uránkincset annak valós értékén értékesítse Magyarország a szovjeteknek.

Az október 23-i fővárosi eseményekről Aranyossy Ildikó a rádióból értesült, azóta az Egmont-nyitány számára a forradalom örömét idézi vissza. Október 26-án a Bethlen diákjai koszorúzták meg Kossuth Lajos szobrát, ahol a Nemzeti dalt Ildikó szavalta el, s mint elmondta, ott a szabadság szele mindenkit megérintett, hiszen komoly nyomás alól szabadult fel mindenki lelke.

Aranyossy Ildikó jelen volt – teljes családjával – az Iván-szobor ledöntésénél, amikor egy tűzoltóautóhoz kötött kötéllel távolították el talapzatáról a szovjet hatalmat jelképező alkotást, ám ekkor még nem tudták, hogy a ledöntött, majd a város egy részén végighúzott szoborért végül a pártbizottság munkatársai küldtek teherautót, hogy biztonságba helyezzék – azzal tervvel, hogy amint lehetőségük lesz rá, visszaállítsák talapzatára.

Aranyossy Ágostont – a vásárhelyi gyógypedagógiai oktatás megteremtőjét, Ildikó édesapját – beválasztották a városi forradalmi bizottságba, azonban annak tagjai november 4-én hiába érkeztek meg a kialakult helyzet rendezésére a laktanyához, már nem engedték be őket, ekkor tudható volt: a forradalom elbukott.

Az iskolában novemberben nem volt tanítás és a karácsony is szomorúan telt, sőt a diákbál is elmaradt az érvényben lévő gyülekezési tilalom miatt.

Tavasszal, a francia nyelv írásbeli érettségi megkezdése Aranyossy Ildikót tizenöt diáktársával együtt behívatták a gimnázium irodájába, ahol egyenként közölték velük: nem jelentkezhetnek továbbtanulásra az ország egyetlen felsőoktatási intézményébe sem. Az addig kitűnő tanuló és orvosnak készülő diáklány francia érettségijének papírján könnycseppek mosták el a tintát, de Ildikó és családja nem adta fel, jelentkezett és bár számos fellebbezést beadtak, a válasz egyértelmű volt: csak azoknak a gyerekeit veszik fel, akiknek szülei hűek maradtak a népi demokráciához.

Három évig próbálkozott Ildikó a továbbtanulással – eredménytelenül. S amikor a szegedi Patológiai Intézetben asszisztensként helyezkedett el, s ott találkozott a vele egykorú orvostanhallgatókkal, zokogás rázta vállát.