A gyerekek és felnőttek nemcsak kézügyességüket tették próbára, de megtudhatták, miért is festették a bútorokat.

Amikor a paraszti házakban megjelentek a bútorok, azok az olcsóbb puhafából, elsősorban fenyőből készültek – mondta el a foglalkozást irányító Dudás Ildikó népi bútorfestő. A bányászott anyagokból készített festékekhez az enyv hozzáadásához túrót, vagy csontokat is alkalmaztak, amely kemény bevonatot képzett a székek, asztalok, tékák és kelengyeládák felületén.

A bútorok festésénél általában sötétkék alapot alkalmaztak, mivel az ultramarin porpigment volt a legkisebb költséggel elérhető festék, amelyre okkersárga, piros és fehér színekkel festettek motívumokat. A motívumkészlet területenként változott, de leginkább a szerelmet és a termékenységet szimbolizáló madár- és növénymotívumokkal díszítették a parasztbútorokat.

Sok esetben maga a tulajdonos is elvégezhette a festést, de gyakran az asztalosok festették a bútorokat. Voltak asztalos-központok, ahol szinte sorozatgyártásban készültek a termékek, amelyeket piacokon árusítottak, de egyedi megrendelésre is dolgoztak az utazómesterek.

A hódmezővásárhelyi református ótemplom tizennyolcadik században készült eredeti bútorzatát gyulai mesterek készítették és Tornyai János volt az, aki a bútorzat lecserélését követően magához vehette az eredetileg népi motívumokkal díszített, ám később szürke festékkel átfestett elemeket, s igyekezett azokat eredeti állapotukba visszaállítani.

A mester gyűjteményéből a vásárhelyi múzeumba került népi bútorokból több is látható a közgyűjtemény hónap végéig látogatható, Tornyai, a gyűjtő című kiállításán, az itt kiállított bútorok motívumai mintaként szolgáltak a múzeumi délután alkotóinak.