Születésétől huszonöt éves koráig Hódmezővásárhelyen lakott Pancza István, akit a legtöbben kisgazda politikusként ismerhetnek. A nyugdíjas éveiben irodalommal és képzőművészettel foglalkozó egykori országgyűlési képviselő az Emlékpont rendezvényének vendégeként Üvegcserepek című – immáron a harmadik – kötetét mutatta be. A szerző beszélgetőtársa, a könyveit gondozó Mihazánk Kiadó tulajdonosa és ügyvezetője, Dobrotka Pál volt.

Pancza István elmondta: első két kötete életrajzi ihletésű novellák gyűjteménye volt, míg a legutóbb megjelent könyvében aktuális társadalmi, közéleti és politikai jelenségekre adott személyes reflexióit közölte.

A szerző saját múltjáról elmondta: két ciklust töltött Csongrád megye képviselőjeként – a Független Kisgazdapárt frakciójában – az országgyűlésben, amely nyolc év az életének legnehezebb időszaka volt, különösen az a szakasz, amelyben az olajügyeket vizsgáló bizottság tagjaként töltött. Erről annyit jegyzett meg, hogy az ott tudomására jutott eseteket bár megírta, azokat ügyvédi letétbe helyezte, hogy csak halála után legyen hozzáférhető. Pancza emlékeztetett: a bizottsági munkája alatt többször fenyegették meg őt és családját is – ezért határozott így az egyébként a teljességre való törekvés jegyében készült őszinte írás sorsáról.

A szerző politikusként hozzászokott, hogy hol a parlamentben, hol az országot járva, gyűléseken elmondhassa véleményét, azonban 2002 után, amikor a zsombói gazdálkodói létre cserélte törvényhozói munkáját, barátai egyre bíztatták: foglalja kötetbe azokat a történeteket, amelyeket szívesen osztott meg velük. Így kezdődött az írás – mondta Pancza István, akinek felesége nem örül az „írogatásnak”, azonban gyermekei bíztatták az újabb kötetetek összeállítására.

Az esten a szerző mesélt vásárhelyi családjáról, apja Andrássy úti üzletéről, amelyet hitelből vett, de azt az ötvenes években államosították, valamint édesanyjáról, akinek a gyáros Kokron József felesége volt a nagynénje, s szülei halála után ők nevelték fel úgy, hogy a város többsége Kokron-lánynak hitte anyját. Így aztán a diktatúra legkeményebb éveiben nem is volt lehetősége továbbtanulásra. Dolgozhatott fizikai órabéresként egy évtizedet, s így – hogy gyermekeinek ne legyen már hátránya – az szerepelhetett apjuk káderlapján, hogy: munkás. Fölelevenítette a korábbi kötetben már megörökített szörnyű esetet, a részeg ávósok által megerőszakolt nővéréről, amelynek szemtanúi nem sokkal később rejtélyes körülmények között elhunytak, illetve eltűntek.

– A mostani kötet egyfajta Titanic-történetként mutatja be a világ sorsát – fogalmazta meg Pancza István, rámutatva: bolygónk ökológiai, politikai és erkölcsi katasztrófa felé tart, s hiába szólnak a kapitánynak a kosárból, hogy jönnek a jéghegyek, ő abban a hitben, hogy a hajója sérthetetlen, vesztébe rohan. A világban milliárdnyian éheznek, nem jutnak orvosi ellátáshoz, miközben itt, Európában lassan nem lesz, aki gyermekeink nyugdíjáért megdolgozzon, azonban a megoldás mégsem a migráció – fejtette ki Pancza István, majd a Titanic példájára utalva föltette a kérdést: néhány tíz éven belül nem lesz ebből hajótörés?